Jelenlegi hely

Kiruccanás

Elég izgága típus vagyok, nehezen ülök meg a fenekemen. Első gyermekem megszületését követően, amikor már túl voltam a kezdeti nehézségeken, kilábaltam a sokkból, hogy Úristen, anya lettem és végre kezdett jó idő lenni, egyre-másra a börtön-szindróma jeleit tapasztaltam magamon, beláttam ez így nem mehet tovább! 

Fogtam egy jókora táskát, belegyömöszöltem mindent, amiről azt hittem nincs élet nélküle, és elindultunk. Mentünk mindenfelé, barátnőzni, rokont látogatni, plázázni, Margit-szigetre, Városligetbe, távoli egzotikus játszótereket felfedezni, strandolni vagy csak úgy császkáltunk-mászkáltunk. Mindenhová magammal vittem. Egyszer még – némi szervezési elégtelenség következtében – egy vizsgámon is részt vett. A tanár úr asztalát ütemesen csapkodva vigyorgott, mint egy tejbetök, miközben én próbáltam értékelhető feleletet produkálni. Ahogy ő most fogalmazna, jó móka volt.

Arra gyorsan rájöttem, hogy ha kisgyerekről van szó, mindig adódhat úgy, hogy valami nincs az embernél, vagy van, de kevés, vagy pont nem jó. Minden tapasztalattal egyenes arányban nőtt a táskám mérete. Lassanként már egy gurulós bőröndöt vonszoltam magam után, és még így is kerültem szorult helyzetbe. Úgyhogy feladtam: nem hurcoltam a sok cuccot, inkább improvizáltam.

Amikor megszületett a második, már nem mentek a dolgok olyan gördülékenyen, de én elszánt voltam, és továbbra is mentünk-mászkáltunk. Persze nem voltam már olyan bátor: a kiruccanásaink térben és időben rövidültek, de legalább nem nyűglődtünk a négy fal között. Aztán az elsőszülöttnél beköszöntött a dackorszak, a másodszülött meg önállóan képessé vált a helyváltoztatásra, na akkor kerültem bajba!

Mindenféle túlélési technikát próbáltam kidolgozni arra vonatkozóan, hogy az elindulások ne torkolljanak eszetlen ordibálásba és idegbajba, ne úgy lépjek ki az ajtón télvíz idején, hogy folyik a hátamról a víz és a hajam az égnek áll. Egyszerűen nem találom a megoldást, és hiába fogadom meg minden alkalommal, hogy történjen bármi, én nem kapkodok, nem leszek ideges és nem kiabálok, amikor eljön az indulás ideje, én újra csak kapkodok, és tiszta idegbaj vagyok.

A múlt szombaton elhatároztam, hogy ha már az apjuk se dolgozik, bizony mi fesztiválozni fogunk! Közel is van, ingyenes is, sok gyerekprogrammal kecsegtetnek, lesz lacikonyha, kürtöskalács, kakasos nyalóka meg fonott kosaras körhinta, szuper lesz. Azt már megtanultam, hogy soha semmit nem szabad hanyagul másnapra hagyni. Egy 3 és fél éves meg egy 16 hónapos gyerek másnap se fog nyugton hagyni. Este átnézem a táskát, feltöltöm a készletet, bekészítem a váltás ruhát, kaját a kicsinek - hátha nem kívánja majd a sült lángolt kolbászt -, rágni- és innivalót, és leteszem a nagy esküt, nem kapkodok, nem lesz idegbaj.

Reggel morcosan veszem tudomásul, hogy az eső bizony esik. Nem baj, induljunk csak el, elmegyünk cipőt venni a nagynak, nézelődünk, eszünk valamit, aztán meglátjuk. Szuper, legyen így, kezdjünk neki. Felöltöztetem a kicsit. Cipőt, kabátkát, majd ha már indulunk, akkor adom rá. A naggyal már nehezebb a dolgom, mert minden ruhadarab elől körbefutja a lakást, mire én morcosan közlöm, hogy biztos azért nem öltözik. mert nem akar jönni. Ez fél pár zokni erejéig hat, majd újra kezdjük a kört. Mire kész van, a kettes számú gyermek valamit visszabukik a kimenős ruhára. Újra öltöztetem és magamban morgok. A bejárathoz odakészítek mindent, és „megy ez nekem”-szerű elégedettséggel elmegyek zuhanyozni. Egyszer lemértem: mióta gyerekem van, 4 perc alatt zuhanyzok le, további négy perc a hajam, az arckrém és a szempillafestés. Ez idő alatt a kisebbik kipakolja az előző este gondosan összekészített táska teljes tartalmát. Már hangosan morgok, hogy a fiúk miért nem akadályozták meg. Sajnos nem értek rá, tűzoltósat játszottak.

Kétségbeesetten állok a szekrény előtt, valamit fel kéne venni, de mit. Jól szeretnék kinézni, minimum egy bomba nő, de legalább, mint egy csinos kétgyerekes anyuka. A nagy 12 másodpercenként kérdezi meg, hogy mikor indulunk már, és mellesleg közli, hogy a tesója bekakált, mindeközben a kicsi elunja a nem tudom mit és egyébként is mérges, hogy nem engedem pakolni, ezért nyafog majd sírást imitál, amivel az idegeimet cincálja. Gyorsan kikapok a szekrényből valamit, mindegy ez is jó lesz alapon, mert a mikorindulunkmár és a nyavalygás lassanként lyukat üt a pajzson és szépen megy fel a pumpa. Már tudom, hogy az is eredmény, lesz, ha nem úgy fogok kinézni, mint egy űzött vad.

A kicsit kakátlanítom, közben százharminc-ötödszörre ismétlem el, hogy szerintem mikor fogunk indulni. Százharminc-hatodszorra már rámordulok, hogy nem tudom, és egyébként is miért nem kérdezi meg a papát inkább, mert én nagyon nem érek rá. Táskát visszapakolom, megpróbálom megtalálni azt a kardigánt, ami ahhoz a nadrághoz menne, amit találomra felcibáltam magamra, de feladom, mert egyre hangosabban méltatlankodnak a kölykök.

És akkor eljön a cipőfelvétel ideje. A nyugalom utolsó bástyája itt szokott ledőlni, mert kérdem én, miért nem lehet nyugton ülni, és ha már a fiatalúr lusta felvenni és bánatos kiskutya szemekkel kéri, hogy mama, segíts, akkor miért nem nyomja a lábát, amikor kérem, és miért van az, hogy mire felkerül a cipő, a másik leveszi, és még vigyorog is hozzá. Én menten megőrülök.

Végül, az ajtón két durcás gyerek és egy űzött vad lép ki. A csatát ma is elvesztettem, de legalább elindultunk.

Persze, mire megvettük a cipőt, a sportboltban mindent kipróbáltunk, ettünk valamit, és az idő is szebb lett, a gyerekek elaludtak a kocsiban. A fesztiválozást délután négykor kezdtük el. A gyerekprogramoknak már vége volt, de a kosaras körhinta még üzemelt és a hőn áhított nyalókát is megvettük. A papa kapott bort, én kaptam kenyérlángost, mindenki roppant boldog volt. 

És akkor a legifjabb összecsinálta magát, oly módon, hogy nem találtam rajta olyan ruhadarabot, ami nem volt érintett. Azt hiszem, erre mondják, hogy tokától-bokáig. Mosdó sehol, hát mégis csak egy fesztiválom vagyunk, vagy mifene. Egy kevéssé forgalmas sarokban próbálom a gyereket szó szerint egy üveg ásványvíz segítségével lefürdetni. Az apja fogja, én öblítem, közben próbálom szemmel tartani a nagyobbat, mert be vagyok ijedve, hogy a sok ember között elkeveredik. Tekintettel arra, hogy a váltóruhát a nap közepén, amikor is egy tócsába hasalt el, már ellőttük, ráhúzom a tesója ruháját. Újabb tapasztalattal vagyok gazdagabb: a két váltás ruha jobb, mint az egy. A kicsi méltatlankodik, mert vissza kell ülni a babakocsiba, de muszáj, mert a gatya másként leesne róla.

A nagy megtalálja a teljesen sík területen az egyetlenegy lépcsőfokot, amiről leesik, fejét megüti, csinos kis pukli lesz rajta. Most már ő is ordít. Na, elegem volt, menjünk haza. A kocsiig felváltva cipeljük a gyerekeket, a hazaúton egyszerre műsoroznak, mert az egyik nem akar bent ülni, a másik meg nem akar hazamenni. Még jó, hogy közel lakunk.

Otthon gyors vacsora, fürdés és ágyba dugom őket, gyorsan kidőlnek. Békésen alvó gyereknél kevés szebb látvány van. Nézem őket, milyen szépek, boldog vagyok meg hálás. Arra gondolok, milyen klassz nap volt, jövő héten is elmehetnénk valahová... 

Szerző, fotó: Mészáros Edit, édesanya
Forrás: Budapestimami
 

Neked ajánljuk!

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Az ünnepi ételek és desszertek bősége sokunk számára kihívást jelent. Hogyan élvezhetjük ki az ünnepi asztal örömeit anélkül, hogy túlevésbe csúsznánk? Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó hasznos tippeket hozott nekünk, hogy meg tudjuk tartani a mértéket, miközben élvezhetjük is a finom falatokat.
Címlap Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

A fogyókúrázóknak vagy friss életmódváltóknak gyakran éppen a cukor és az édes ízek hiányoznak a legjobban. Az ünnepi időszak közeledtével mindannyian szeretnénk valami finomsággal megörvendeztetni szeretteinket, miközben egyre többen keresünk egészségesebb alternatívákat. Hogyan lehet édességeinket és desszertjeinket természetes módon, cukor nélkül elkészíteni anélkül, hogy kompromisszumot kötnénk az ízélmény terén? Ehhez hozott Nektek most tippeket Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó, sportedző.
Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

A bakancslista is egy élettervezési módszer, kicsit játékosabban, de tervezésre ösztönöz. Jó módszer a gyerekek és magunk előre tervezésre szoktatására.
Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kiránduló helyek

Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kirándulóhelyek

Karácsony gondolatán, nincs az a fényár, amitől besokallnék, még ha az egész ország egy csillogó villogó nagy meseházzá öltözne, én azt is gyönyörűnek látnám. Lassan a porták ünnepi kivilágításba borulnak, ám vannak, akik igazán kiemelkedő módon öltöztetik fel házaikat, és turistalátványossággá növik ki magukat kicsik és nagyok örömére egyaránt.
Ugrás az oldal tetejére