Akinek van a családjában (vagy legalább a környezetében) fiúgyerek, az biztosan hallotta már legalább egyszer azt a szót, hogy bakugán. Ez látszólag egy golyó, amely ha rágurul a hozzá tartozó kártyára, kipattan belőle valami vicsorgó szörnyeteg. Vagy ha a bakugánról nem is, de a transformerekről biztosan hallott mindenki. Ezeknek a kisautónak, repülőnek vagy éppen őslénynek tűnő játékoknak van egy gombjuk, amelyet ha megnyom az ember, akkor az egész hirtelen átalakul harci robottá. Néha az az érzésem, hogy a mai élet minden területén ilyen transformerekbe és bakugánokba ütközik az ember. Egy kezdetben teljesen ártatlannak tűnő dologról hirtelen kiderül, hogy cseppet sem az.
Egy jó évtizeddel ezelőtt jelent meg a magyar közbeszédben a macsó kifejezés. Hogy mi szükség volt rá, milyen új, eddig ismeretlen társadalmi jelenséget volt hivatott néven nevezni, az vita tárgya lehet. Akkoriban még „machó”-nak kellett írni, és azokra a férfiakra használták, akik túljátszották a maszkulinitásukat, erőszakosak, brutálisak voltak. Ha egy ilyet le kellett volna rajzolni, akkor jó eséllyel mindenki egy köldökig kigombolt ingű, dzsungelmellkasú, Neander-völgyi homlokú és állkapcsú fajtársunk képét vetette volna papírra. Vagy ha mégsem, azt azért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a „macho” akkoriban túlzásnak, negatív extremitásnak számított.
Sok víz lefolyt azóta a Dunán, és időközben új kifejezések jelentek meg, amelyek a férfiak új csoportjainak elnevezését szolgálták. Így tűntek fel például a metroszexuálisok. Kezdetben a piperkőcöket nevezték így, akik férfiatlanul sokat álltak a tükör előtt, ápolták a bőrüket, hajukat, körmüket, fodrászhoz, mani- és pedikűröshöz, kozmetikushoz jártak. (Egyik legismertebb képviselőjükként David Beckhamet szokás emlegetni.)
Az utóbbi időben tagadhatatlanul megnőttek a férfiak külsejével szemben támasztott elvárások, ám a háttérben valójában a társadalom immár extrém átszexualizálása történik. A piperkőcségbe hajló jól ápoltság ugyanis csak részben – méghozzá kisebbrészt – a higiéné, nagyobbrészt inkább szexuális csáberő kérdése. A nőkön már régebb óta számon kérik, ha nem hamvas szexuális tárgyként tálalják magukat, a férfiak pedig mostanság sétálnak bele ebbe a csapdába. Így aztán a korábban nevetségesnek számító metroszexuális piperkőc lett a norma, belőle lett az „új férfi” (akihez nem mellesleg olyan jellemzően nőies tulajdonságokat társítanak, mint az érzékenység, a megértő nyitottság, a melegszívűség stb.). Az új értelmezés szerint az ő ellentéte a macsó, aki azonban már nem pusztán egy brutális figura, hanem az összes klasszikus férfias erény hordozója. Jól illusztrálja ezt, hogy manapság a szakáll vagy bármilyen más testszőrzet meghagyása, az egyszerű öltözködés és a kozmetikumok használatának mellőzése macsó szokásnak számít, épp ezért elvetendő.
Ami korábban egyszerűen férfias volt, az a mai „new speak” értelmezésben macsó, a szó minden negatív konnotációjával együtt. Szóval a macho is egy olyan transformer, amilyenről a cikk elején volt szó: begurult a köztudatba, ahol egy gombnyomásra átalakult macsóvá, szalonképtelenné téve a férfias erényeket. A fogalmak átkalibrálása olyan helyzetet teremtett, amelyben egy szakasz egyik végpontján a homoszexuálisok, a másik végpontján a heteroszexuálisok vannak, középen pedig a „jó fej” metroszexuálisok helyezkednek el, akik átmenetet képeznek a két extremitás között, egyesítvén magukban mindkét szélsőség jó tulajdonságait. Nem véletlen, hogy egyre többet beszélnek mostanság a médiában a „harmadik nemről”. Ez a helyzet van kialakulóban ma, és a zavar sajnos egyre növekszik.
Természetesen ettől a klasszikus nőies és férfias erények nem veszítik érvényüket, nem tűnnek el, ám többek fejében keletkezhet zűrzavar. Sokak rendülhetnek meg legalapvetőbb identitásaikban, s ez boldogtalansághoz vezet.
A fiaimnak – négy van belőlük – én azt fogom mondani, hogy az igazi férfiasságot nem a macsó–metroszexuális fogalmi egyenes mentén kell keresni. Hallottam egy történetet egy ismerősömtől, aki megjárta a jugoszláv háborút, sőt harcolt is benne. Ő mesélt az egyik szomszédjáról, akiről a harcok kitörése előtt jóformán azt sem tudta, hogy létezik. Szép csendben éldegélt a feleségével és két vagy három gyerekével, nap mint nap eljárt dolgozni – mindig ugyanabban a kockás flanelingben és kopott farmerban, legalábbis az ismerősömnek úgy tűnt. Aztán kitört a háború. A harcok során borzalmas dolgokat láttak, és többször kerültek kilátástalan helyzetbe – olyanba, hogy a civil életben legnagyobb szájú és legagresszívabb macsók maguk alá piszkítva, sírva hívták az édesanyjukat. A kis csendes, kockás inges szomszédból viszont igazi hős lett, pedig erre egyáltalán nem számított. Ő is, mint egy transformer, gombnyomásra átalakult, és szinte emberfeletti bátorságról tanúbizonyságot téve sok bajtársának az életét mentette meg.
Én a fiaimnak azt fogom tanítani, hogy az igazi férfi így viselkedik. Csendben szolgálja az övéit, amikor az kell, de bátor, sőt hősies is tud lenni, amikor arra van szükség. Mert szereti az Istent, szereti az embereket, identitásában erős, tudja, kicsoda, honnan jön, és hova tart, különbséget tud tenni igaz és hamis, jó és rossz között, és ha szükséges, ezért bátran ki is tud állni.
Krúdy Tamás
újságíró, az Elle magazin főszerkesztő-helyettese
Megjelent a Family magazin 2014/1. számában.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
