Jelenlegi hely

Lélekfrissítő történetek 2.

Egy jó történet tanít, megerősít, beszélgetésre késztet, összekapcsol másokkal. Ezek a tanulságos, szívhez szóló történetek az élet dolgairól szólnak, útravalók a mindennapokban.

Senki sem mondta, hogy lehetetlen

Két kisfiú egy befagyott tavacska jegén korcsolyázott. Felhős és hideg este volt, de a két kisgyerek gondtalanul játszott, míg egyszer csak az egyik nyílás megrepedt és a sötét nyílás elnyelte az egyik kisfiút. A víz nem volt ugyan mély, de a nyílás máris kezdett összezáródni.

A másik kisfiú kirohant a partra, felkapta a legnagyobb követ, amit csak talált, és visszafutott oda, ahol játszótársa eltűnt. Teljes erőből ütni kezdte a jeget és ütötte, ütötte, amíg csak össze nem törte. Akkor gyorsan megragadta barátja kezét és kihúzta a vízből. Amikor megérkeztek a tűzoltók és látták, hogy mi történt, csodálkozva kérdezték:
– De hát mit csináltál a jéggel? Hiszen vastag és kemény, hogy voltál képes összetörni ezzel a kővel és ezekkel az apró kezekkel?

Éppen akkor lépett oda egy öregember, aki azt mondta:
– Én tudom hogy csinálta.
– Hogy? – faggatták őt csodálkozva.

Az aggastyán így felelt:
– Nos, senki nem volt mögötte, aki szólt volna neki, hogy te ezt úgysem tudod megcsinálni.

Élezd meg a fejszét!

Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeléssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent.

Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.

– Nem értem a dolgot – mondta. – Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.
– Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál, az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogy megélezzem a fejszémet – mondta a másik favágó.

Maradj az utolsó kocsiban

Martint a szülei minden évben elvitték a nagymamájához a nyári szünetben. Egyszer a fiú azt mondja a szüleinek: „Most már elég nagy vagyok. Mi lenne, ha idén egyedül mennék a nagymamához?” Rövid beszélgetés után a szülők beleegyeznek.

Apával állnak a peronnál, integetnek és apa ad neki egy utolsó tanácsot, miközben Martin azt gondolja: „Tudom, hogy ezt már százszor mondtad nekem...!”

Mindjárt indul a vonat, és az apa azt súgja: „Fiam, ha hirtelen rosszul érzed magad, vagy félsz, akkor ez legyen nálad!” És valamit a zsebébe tesz.

A fiú most először ül egyedül, a vonaton ülve, szülei nélkül. Látja az ablakon a tájat, körülötte idegenek rohannak, zajt csapnak, jönnek-mennek, a kalauz megszólítja, hogy egyedül utazik? Valaki még szomorúan is néz rá...

A fiú kényelmetlenül érzi magát és fél. Lehajtja a fejét, az ülés egyik sarkában összekuporodik, könnyek szöknek a szemébe. Eszébe jut, hogy az apja tett valamit a zsebébe. Remegő kézzel keresi ezt a papírdarabot, kinyitja: „Fiam, az utolsó kocsiban vagyok.”

Így van ez az életben is. Hagyjuk a gyerekeinket futni és bízzunk bennük! De mindig az utolsó „kocsiban” kellene lennünk, hogy ne féljenek!

Az ölében ülni

A kislánya kivétel nélkül minden este megkövetelte, hogy lefekvés előtt olvasson neki egy mesét. Idővel terhesnek érezte ezt az apai kötelezettséget. Így született meg benne egy napon az ötlet: vesz a lányának egy magnetofont és sok szép mesekazettát hozzá.

A gyerek el volt ragadtatva, ha mar megtanulta, hogy melyik gombot kell megnyomni. A kislány hallgatta a magnetofont, apa végre nyugodtan olvashatta az újságát. Mindketten elégedettek voltak.

Két hét telt el így, vagy három? – nem is tudta már pontosan. Aztán egyik este újra ott állt előtte a lánya. Kezében a nagy mesekönyv. Apja térdére tette a nehéz könyvet.

– Mi történt, Kincsecském? – kérdezte aggodalmas hangon –, csak nem romlott el a magnód?
– Áh, nem… – és mint ha kicsit lesütötte volna szemét a lánya.
– Biztos elfogytak a kazettáid, holnap veszek újakat…
– Nem, papa, nem akarok magnóról mesét hallgatni… Olvass megint Te nekem!
– De hát miért nem szereted a meséket magnóról hallgatni?
– Mert – és szorosan odabújt apja térdéhez – annak nem lehet az ölébe ülni…

A fáradozás jutalma

Az öreg kínai kis rizsföldje egy dombtetőn volt. Naponta többször is lement a völgyben csörgedező patakhoz, hogy vizet hozzon a növényeinek.

Egy gazdag turista, látva fáradozását, megsajnálta. Felkínálta, hogy ajándékoz neki egy szivattyút, a mely megkíméli a mindennapos fáradságtól. 

Az öreg kínai udvariasan megköszönte a felkínált segítséget, de az ajánlatot elutasította:
– Ha nem járnék vízért, akkor nem lenne időm az elmélkedésre…

Milyen „szemüveget” viselsz?

A szülők egy alkalommal meglepődve látták, hogy négyéves kislányuk egy nagy, fekete sztk-s szemüvegkeretben pózol a szoba közepén.
– „Hát te? Talán szemüveges szeretnél lenni?” – kérdezte mosolyogva az anyuka.

– „A keret már megvan!” – mondta a kislány. „Már csak be kell üvegeznetek. De nem ám akármilyen üveg jó bele! Pont olyan kell, mint a nagymamának van!”
– „Nem lesz az neked egy kicsit erős?” – kérdezte az apuka is, a meglehetősen gyengén látó nagymama szódásüveg vastagságú szemüveglencséire gondolva.
– „Nem! Nekem pont olyan szemüveg kell, mint a nagymamáé!” – erősködött a kislány. „Ő ugyanis mindig mindenkiben meglátja vele a jót!”

Az életben nem buktatok meg!

Egy iskola egyik osztályában öten megbuktak. Volt, aki csak egy tárgyból, volt, aki kettőből. Bizonyítványosztás után behívatta őket az igazgatóhelyettes, hogy elbeszélgessen velük. Akadozott a beszélgetés. Így van ez a kamaszoknál.

– Mi van veletek? – kérdezi a tanár. A lányok hümmögnek:
– Semmi, mi lenne? Hát megbuktunk, és? Kit érdekel az iskola. – Szokásos kamaszszöveg.
– Szeretném tudni – mondja az igazgatóhelyettes –, hogy miért buktatok meg?
– Miért, miért… – jön a csodálkozó válasz –, mert nem tanultunk. Miért bukik meg az ember?

És a kérdésre, hogy vajon miért nem tanultak, lassan hömpölyög-ni kezdtek a súlyosabbnál súlyosabb válaszok: mert semmi értelme, mert az életnek sincs értelme, mert a szülők éppen elveszették az állásukat, akkor minek tanulni, úgysem kapnak majd ők sem munkahelyet, meg hogy fogalmuk sincs, milyen foglalkozást kellene választaniuk – és persze a rettenetesen fájó szerelmi csalódások, a keresések…

A tanár lassan előrehajtotta őszülő fejét, alig észrevehető bólogatása komoly, mély megértést fejezett ki. Aztán megszólalt, halkan, a tisztelet hangján:

– Lányok, ti nagyon sokat dolgoztatok ebben az évben. Rettenetesen sokat. Nehéznél nehezebb kérdésekkel néztetek szembe, olyanokkal, amivel minden embernek egyszer szembesülnie kell. Nem futamodtatok meg a nehézségek elől, megszenvedtétek ezt az életútszakaszt. Azzal foglalkoztatok, amivel a ti korotokbelieknek foglalkozniuk kell ahhoz, hogy felnőjenek…

A szenvtelen arcok lassan megteltek élettel, a szemekben megcsillant az érdeklődés…

– Igen – folytatta a tanár, – az iskolának nem tanultatok. Ez nem jó. De annyi életmunka mellett, mint amit ti végeztetek, nehezen juthatott volna még az iskolára is erő. Az életben nem buktatok meg! Meg fogjátok találni, hogy mi nektek most a legjobb… Lehet pótvizsgázni, de ha időre van megszükségetek, lehet évet is ismételni…

Háromnak jól sikerült a pótvizsgája. És a másik kettő is, akinek még időre volt szüksége, nagyon jó eredményt ért el az érettségin.
(Forrás: Hézser Gábor: Újra szárnyra kapni című könyvéből)

Te el tudod engedni a léggömböt?

A parton ültünk némán, néztük a folyót, ahogyan a sötétben úszó fényektől megcsillantak lágy hullámai...

Egyszer csak azt kérdezted:
– Mondd, te mindenkinek meg tudsz bocsátani?

Hirtelen ezernyi gondolat indult el bennem, mintha egy ajtót nyitottál volna ki ezzel a kérdéssel. Nem is szólaltam meg rögtön, annyira magával ragadt az egész.
– Elvileg igen - mondtam később.
– És gyakorlatilag?
– Tudod, az ember érdekes teremtmény. Ragaszkodik még saját fájdalmához is. Görcsösen kapaszkodik belé, félti, mert mi lesz, ha elengedi? Megszűnik valami. Azt már nem látja, hogy nemcsak önmagán segítene.
– De miért van így?
– Mert a fájdalom, a sértődöttség elhomályosítja a lényeget.

Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá, hisz tőled kaptam.

Néhány percnyi hallgatás után ismét megszólaltam:
– Figyelj csak, a fájdalom is pont ilyen – mutattam a léggömbre.
– Milyen? – néztél rám kérdőn.
– Mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik, s csak az emléke marad, de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük.
– És ez ennyire egyszerű?
– Nem egyszerű – mosolyodtam el –, mert ragaszkodom hozzá. Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam. De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel.

Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet, megsimogatni az arcod, de ez csak fél. A félig-dolgok életképtelenek. És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb...

Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem. Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb.

De sokan gyűjtögetik a fájdalmat, a sérelmet és képesek szinte belefulladni, teljesen ellepi őket, ám elengedni nem akarnak egyet sem.
– Pedig minden könnyebb lenne – mondtad, és szorosan hozzám bújtál, én két karommal átfontam a nyakad, s a léggömb elszállt.

Lépj a tettek mezejére!

Ha ülsz a szobában és elképzeled, hogy milyen sízni a hegyekben, soha nem fogod megtudni milyen is az, de ha felkötöd a lécet, kimész a hóra és megtapasztalod, hogy milyen ég és föld között repülni, reszkető lábbal száguldani a fekete pályán, akkor lesz saját tapasztalatod.

Ha úgy jössz le a pályáról, hogy legyőzted önmagad, és legyalultad azt a fekete pályát, megcsináltad, s még a taps is bejött, na az már valami, az már mérhető tapasztalat. Ki kell lépni a tettek mezejére.

Ne csak elképzeld, ne csak a kispadról kommentáld az eseményeket, hanem igenis, állj neki és próbáld meg te magad!
 

(Forrás: Böjte Csaba Füveskönyve – Örömhöz segítő gondolatok)

Segítőkészség

Egy ember ugyanazon az úton járt haza évtizedek óta. A szomszéd telken építkezni kezdtek, mély gödröt ástak. Az emberünk, amint ment a megszokott úton, nem vette észre, beleesett. Jól megütötte magát. Kimászni nem tudott. Kiabálni kezdett segítségért.

Arra ment egy pszichológus, és készségesen felajánlotta a segítségét. Megvizsgálta a gödör kiterjedését, mélységét, összehasonlította azt más ilyen élethelyzetekkel és a férfi személyiségével. Kifejtette, hogy ezek hogy függnek össze egymással, és hogy hatnak egymásra, ajánlotta, hogy az illető vegye figyelembe mindezeket, majd elköszönt.

Hamarosan egy pszichoterapeuta is megállt a gödör szélén. Leguggolt, hogy közelebb legyen klienséhez, érdekes kérdéseket tett fel a férfi múltjára vonatkozóan, majd a korábbi gödörbeeséses tapasztalatait és az onnan való kikászálódás lehetőségeit illetően. Mivel az áldozat még sohasem volt ilyen helyzetben, hozott neki egy ásót, és ajánlotta, ásson mélyebbre, ott majd rálel a megoldás gyökereire. Aztán, munkájával elégedetten, folytatta útját.

A kiáltozás hallatára megállt a lelkész is, aki éppen bibliaórára ment. Meghallgatta a szomorú történetet, majd megkísérelte biblikus összefüggésbe állítani azt, és hitbeli tanítást is adott. Elmondta a 130. Zsoltárt, „A mélységből kiáltok hozzád, Uram...”, majd áldást kívánva sietett a bibliaórára.

Az arra járó szociális munkás azonnal beugrott az áldozat mellé a gödörbe, hogy megbeszéljék, milyen biztosítónál jelentheti majd be a kártérítési igényét, és utána fekvőtámaszokat végeztetett vele, hogy később képes legyen önerejéből kimászni a mélységből.

Szerencsére arra sétált egy pszichiáter orvos is. Röviden diagnosztizálta a kórképet, majd táskájából néhány tablettát vett elő, melyeket vigyázva ledobott a bajbajutottnak – a dózis és a lehetséges mellékhatások pontos megjelölésével.

Már későre járt, mikor egy kisfiú, aki éppen az edzésről tartott hazafelé, észrevette, hogy valaki van a gödörben.

– Tessék mondani, hozzam ide a létránkat? – kérdezte.
Odavitte.
Kimásztak.
(Forrás: Hézser Gábor: Újra szárnyra kapni című könyvéből)

Ubuntu!

Egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek javasolt egy játékot: letett egy kosár gyümölcsöt egy fa mellé, majd így szólt:
– Aki előbb odaér az nyeri a gyümölcsöt!

Erre a gyermekek mind felálltak, kézenfogták egymást, és együtt szaladtak érte.

Az antropológus megkérdezte, hogy miért nem versenyeztetek? Mire ők: Ubuntu! Hogyan tudna valamelyikünk is boldog lenni, ha bármelyikünk szomorú?
(E törzs nyelvén Ubuntu annyit tesz: Vagyok, mert vagyunk)

LÉLEKFRISSíTŐ TÖRTÉNETEK 1.

- Budapestimami -

Neked ajánljuk!

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Hogy kerüljük el a karácsonyi túlevést?

Az ünnepi ételek és desszertek bősége sokunk számára kihívást jelent. Hogyan élvezhetjük ki az ünnepi asztal örömeit anélkül, hogy túlevésbe csúsznánk? Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó hasznos tippeket hozott nekünk, hogy meg tudjuk tartani a mértéket, miközben élvezhetjük is a finom falatokat.
Címlap Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

Édesítsünk természetesen, cukor nélkül

A fogyókúrázóknak vagy friss életmódváltóknak gyakran éppen a cukor és az édes ízek hiányoznak a legjobban. Az ünnepi időszak közeledtével mindannyian szeretnénk valami finomsággal megörvendeztetni szeretteinket, miközben egyre többen keresünk egészségesebb alternatívákat. Hogyan lehet édességeinket és desszertjeinket természetes módon, cukor nélkül elkészíteni anélkül, hogy kompromisszumot kötnénk az ízélmény terén? Ehhez hozott Nektek most tippeket Völgyesi Anett, funkcionális táplálkozási tanácsadó, sportedző.
Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

Aki kicsiben tervez, előbb-utóbb nagyban is fog: bakancslista a téli szünetre

A bakancslista is egy élettervezési módszer, kicsit játékosabban, de tervezésre ösztönöz. Jó módszer a gyerekek és magunk előre tervezésre szoktatására.
Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kiránduló helyek

Karácsonyi fényárban úszó csodaházak, avagy a legszebb karácsonyi kirándulóhelyek

Karácsony gondolatán, nincs az a fényár, amitől besokallnék, még ha az egész ország egy csillogó villogó nagy meseházzá öltözne, én azt is gyönyörűnek látnám. Lassan a porták ünnepi kivilágításba borulnak, ám vannak, akik igazán kiemelkedő módon öltöztetik fel házaikat, és turistalátványossággá növik ki magukat kicsik és nagyok örömére egyaránt.
Ugrás az oldal tetejére