Mi okoz számodra legnagyobb örömöt a gyermekeiddel kapcsolatban?
Látni az örömüket, boldogságukat.
Számomra teljesen egyértelműnek tűnt sokáig az, hogy egy anya vagy egy apa feltétel nélkül szereti a gyermekét és a legjobbat akarja neki. Sajnos az elmúlt 2 évben több olyan esetet is megismertem, ahol a szülő eszközként használja fel gyermekét saját bosszújához. Talán pont ezek az esetek döbbentettek rá arra, hogy a gyermekem öröme, boldogsága mennyire kivételes dolog is lehet. Sajnos közvetlen közelről találkozom olyan gyerekekkel, akiknek minden mindegy, akik már nem vagy csak kevésbé hisznek a felnőttekben. Akik már nem állnak ki saját magukért, nem tudnak kérni, elfogadják azt, ami épp van. Ezért sokkal könnyebben viselem a lányom esetleges kitöréseit, hisztijeit, és sokkal jobban örülök annak, ha tényleg felhőtlenül boldognak látom őt. (És végtelenül boldoggá tenne, ha népes patchwork családunk többi gyermek-tagja is olyan örömmel élné az életét, mint ő)
Mi a legnehezebb számodra a gyermeknevelésben?
A hiszti, dac, ellenállás, feleselés kezelése.
Igaz, fentebb azt írtam, hogy könnyebb elviselnem a lányom hisztijeit, mégis ez az, ami a legnagyobb fejtörést okozza számomra. A kéréseimet általában előbb vagy utóbb teljesíti (és a párom gyerekei is), a szabályokat kiskora óta tudja és úgy gondolom megfelelően (nem bólogató Jánosként) engedelmes gyermek lett belőle. Sokat és sok mindenről beszél. Vitái a mostoha testvéreivel egyre csökkenek, mert annyira hiányoznak egymásnak, hogy amikor együtt lehetnek sokkal toleránsabbak egymással. (Igaz a párom gyermekei közötti vitákat nagyon nehéz kezelni, de talán nem is nehéz, inkább szomorú feladat ez, hiszen tudom az okokat). Szóval a hiszti, a feleselés az ami a legnagyobb problémát okozza. Ezt úgy gondolom egyrészt az iskolából, barátaitól hozza, másrészt pedig kiskamasszá vált, aki a határait feszegeti.
Miért szeretnél részt venni a szülői kommunikációs tréningen?
Mivel a testi fenyítést teljes mértékben elutasítom és a régimódi büntetéseknek sem vagyok híve, olyankor amikor a lányom hisztis, feleselős vagy dacos velem, sokszor tehetetlennek érzem magam. Ilyenkor bizony néha felemelem a hangom, vagy elküldöm a szobájába gondolkodni, de mindig lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tudtam felnőttként kezelni a helyzetet és kihozott a sodromból az az emberke, akit a legjobban szeretek a világon.
Munkámból adódóan sokszor találkozom szülőkkel, akik kétségbe vannak esve gyermekük viselkedése miatt. Ilyenkor tudom, hogy elsősorban a szülőnek van segítségre szüksége. Pont ezért vagyok abban teljesen biztos, hogy a gyermekemmel való kapcsolatom javításához nekem kell magamon dolgoznom.
