Biztos sokan feltudjuk idézni, milyen gyomorgörccsel próbáltuk az utolsó pillanatban naplóba vésett jegyekkel mi is megváltoztatni a megváltoztathatatlant, menteni a menthetőt akár egy jól megírt témazáróval vagy kétségbeesetten összecsapott szorgalmi feladattal, ami aztán sosem látta többet kívülről a tanárnéni fiókját.
Na, de megéri-e ez a nagy csinnadratta? Számít-e a félévi bizonyítvány? Megéri-e pálcát törni vagy pónilovat ajándékozni cserébe?
Tapasztalataim csupán empirikusak, ne keressen benne senki statisztikákat vagy szakmódszertani alapvetéseket, mert nem lesznek. Voltam én is gyerek és hallgattam én is anyukámtól, hogy mer’ ő bezzeg kitűnő tanuló volt, ami némi megfelelési kényszert ugyan hozott magával, de ennél többet nem nagyon merítettünk a rendre ránk olvasott információból.
Aztán egyszer csak előkerültek a fiók mélyéről a régi bizonyítványok és kiderült, hogy volt kis csúsztatás az eminencia időtartamában. Emlékszem milyen mámorban úsztunk a húgommal, amikor rájöttünk, hogy a nagy kitűnőség bizony csak a nyolcadik osztályig tartott. Az öröm viszont sajnos olcsó és csak átmeneti volt és hamar megtanultuk, hogy bár nem számítanak a szülőkből önkéntelenül is kibugyannnó mondatok, miszerint „Nem érdekel, hogy Tomikának is egyes lett a dolgozata, az érdekel, hogy a Tiéd miért lett rossz!”, azért a nap végén csak magunknak, magunkért tanulunk.
Talán ez volt a legfontosabb tanulsága az iskolás éveknek. Persze ezt nem mondta soha senki vagy ha mondta is a lényege elveszett a feketepontok és a kisegyesek között, vagy jól megbújt a csak azért is ötösalá-vá torzított pedig amúgy pont megfelelt dolgozatok alatt.
Mivel mindig leleményes gyerek voltam, tudtam, hogy otthon az átlagot fogják majd kérdezni, így mindig kiszámoltam, hány plusz felülést kell tesin csinálni, a rajztanárnak is a kezébe nyomtam egy két új perspektívában készült remekművet, technika órára hímeztem valamit és mivel olvasni szerencsére mindig szerettem, utolsó kétségbeesésembe leadtam magyarra is egy plusz esszét a tanárnéninek az ő perspektívájának a bővítésére, ami azért a végén elég lett a négyegészvalahányra.
Azzal mondjuk csak nyolcadik félévnél szembesültem, hogy a technika kisötös nem sokat fog számítani a központi felvételinél.
Arra is emlékszem, hogy minden osztályomban volt egy Tüncimünci, egy kitűnő, egy tökéletes, aki mindig mindenből ötös volt, akiből doktor lesz vagy ügyvédnő, de mindenképpen rendesebb ember lesz majd, mint mi: „az átlag”. Így lett a mi sorsunk elve elrendelve már az általános iskolában, pedig még nem is hallottunk a kálvini predesztinációról. Szerencsémre a tapasztalat azt mutatja, hogy a tanáraim igen rossz jósnak bizonyultak.
Arra már nem emlékszem pontosan, hogyan is buliztam be magam egy gimnáziumba, aztán onnan nagyon gyorsan át egy másikba, de az biztos, hogy ott sem nagyon foglalkoztatott még a félévi bizi. Amolyan megbízhatatlan időjárás előrejelzésként tekintettem rájuk, évvégén pedig egyszerűen megadtam magam az elkerülhetetlennek, amiből kerekedtek is időnként kisebb családi drámák és persze nem tudtam, hogy drága szüleim fognak előbb belehalni a szégyenbe (mondjuk sosem értettem, hogy az én bizonyítványom miért az ő szégyenük) vagy én a hormonoktól elborult kamasz fejemmel a másodlagos szocializációs színtérként szolgáló iskolai dögunalomba?
Szerencsére mire tétje lesz a dolognak a torz köd többnyire felszáll és elkezd tisztulni a kép, lesz egy továbbtanulási cél vagy legalábbis egy igen erős motiváció arra, hogy a lehető legkevesebb konfliktussal repüljünk ki a szülői fészekből, amiért már érdemes megmozdulni és ezzel eljön az is, amikor már számítani fog a félévi bizonyítvány.
Pontosabban, ha jól belegondolok egész életemben egyetlen egy félévi bizonyítvány számított: a legutolsó. Szóval így visszatekintve, azon túl, hogy anyukám fején minden félévi bizi után egyel több lett az őszhajszál, nem igazán tartom meghatározó pillanatoknak a félévi bizonyítványosztásokat.
Végül pedig, hogy tanulsága is legyen a történetnek és a dobozból is kigondolkodjunk, tegyük fel a kérdéseket: meghatározható egy gyermek képessége egytől ötös skálákon, jegyátlagokon keresztül? Igazságos-e egy olyan értékelési rendszer, melyben a különböző képességű gyermeket azonos pontok mentén mérik? Beskatulyázhatunk-e, leírhatunk-e egy fejlődésben lévő, folyamatos változásokon keresztülmenő, hihetetlen mennyiségű inger befogadására kényszerülő gyermeket a félévi bizonyítvány által? Lehet-e egyáltalán objektív az értékelés? Lehet-e megoldókulccsal esszét pontozni az alapján, hogy mire gondolt a költő?
Csörsz Édua
a Kecskeméti Helen Doron Nyelviskola vezetője
Hírcse - Hírös Családmentor Egyesület - alapító tag
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
